Prédikáció

Köszöntés: „Uram, hadd szálljon hozzád esedezésem, tégy értelmessé igéddel! Jusson színed elé könyörgésem, ígéreted szerint ments meg engem!” (Zsolt 119,169-170) Ámen.

Előimádság: Szent Kegyelmes Istenünk! Megköszönjük neked az elmúlt napok áldásait, de a nehézségeit egyaránt. Áldunk téged azért, hogy mindezek között érezhettük, Te mindig ott vagy velünk és nem hagysz bennünket egyedül. Még akkor sem, ha tudod, hányszor gyengült meg a hitünk, hányszor engedtünk a világi csábításoknak, hányszor voltunk szeretetlenek, vagy éppen a magunk hasznát kerestük a másikkal szemben. Hányszor keményedett meg így a szívünk a Te szavad előtt, vagy időhiányra hivatkozva szaladtunk az eléd való odaalázkodás, a veled való beszélgetés helyett. Kérjük, bocsásd meg ezeket. Áldunk téged, amiért Te mindezek ellenére mindig olyan szeretettel vársz bennünket. Köszönjük mérhetetlen türelmedet, amivel időről időre újra és újra hívsz bennünket. Nincs senki, aki nálad jobban ismerne bennünket, még nyelvünkön sincs a szó, Te már tudod, előtted még a gondolataink sem lehetnek elrejtve. Így tudod, ki milyen helyzetből érkezett most ide, a Te színed elé. Légy, kérünk, segítségünkre tetteink és álmaink valóra váltása közepette, és tereld a mi gondolatainkat, vágyainkat a Te Igéd által mutatott utakra. Onnan van bizodalmunk a Te visszatérésedben, Lelked általi közösségvállalásodban mivelünk; és kérünk, jelentsd ki magadat nekünk ezen az alkalmon is, hogy magunkkal vihessünk szívünkben a mi személyes életutunkra. Ámen.

Textus: 1Tim 6,11-16

De te, Isten embere, kerüld ezeket, viszont törekedj az igazságra, az istenfélelemre, a hitre, a szeretetre, a béketűrésre, a szelídségre.

Harcold meg a hit nemes harcát, ragadd meg az örök életet, amelyre elhívattál, és amelyről szép vallástétellel vallást tettél sok tanú előtt.

Meghagyom neked Isten előtt, aki élteti a mindenséget, és Krisztus Jézus előtt, aki bizonyságot tett Poncius Pilátus előtt szép vallástétellel, hogy tartsd meg a parancsolatot szeplőtelenül, feddhetetlenül a mi Urunk Jézus Krisztus megjelenéséig, amelyet a maga idejében megmutat az áldott és egyedül Hatalmas, a királyok Királya és az uraknak Ura. Egyedül ő halhatatlan, aki hozzáférhetetlen világosságban lakozik, akit az emberek közül senki nem látott és nem is láthat: övé a tisztelet és az örökkévaló hatalom. Ámen.

 

 

Keresztyén Gyülekezet! Szeretett Testvéreim!

Ebben a levélben az Újszövetségből Pál apostolnak – mint idősebbnek és tapasztaltabbnak – Timóteusnak, mint hitbeli gyermekének adott tanácsait és tanításait a gyülekezeti élet, gyülekezetvezetés területén olvashatjuk és okulhatunk belőle a saját életünkre értelmezve.

Azt, hogy nekünk emberileg mennyire szükségünk van a jelekre, biztosan nem kell magyaráznom. Gondolhatunk így valamely rövidítésekre, ábrákra, melyek egy bizonyos dologra mutatnak nekünk, ezekkel bővelkedünk, ha csak az autómárkák, az üdítők, a pártok nevei és sorolhatnánk tovább jutnak az eszünkbe… Az sem ritkaság, hogy kapcsolatainkban várunk valamiféle jeleket, például partnerünk ölelésével fejezze ki szeretetét, vagy egy-egy érdeklődő kérdéssel jelezze barát, rokon, ismerős, hogy fontosak vagyunk neki… Biztosan előfordult már veled is az is, hogy Istentől vártál jelet. Több ilyen utalás van az Újszövetségben is, hogy az emberek Jézustól várták a jeleket, vagy az Ószövetségben például Gedeon híres esete. Mielőtt felvállalta volna az angyaltól hallott küldetését, még kétszer Isten jelét várta bizonyságul. Mostanság beszélgetve az emberekkel, egyre többször hallom azt, hogy a járvány végének jelét, a megoldásokat várják: ki a bezártság miatt, ki az őt mélyen érintő betegségre hivatkozik… jelet várunk. De mi történik akkor, ha Isten tőlünk várja, hogy mi legyünk jelekké? Hogyan tudunk ebben megfelelni?

Második központi kifejezésként pedig a harcot említsük most meg. Erről általában a háború, a vér, a fegyverek, a halál… jut eszünkbe, tényleg ezeket szeretné Isten?

Amikor Jézus Krisztus elhívta tanítványait nem azt ígérte nekik, hogy csupa gondtalanság és kényelem, felhőtlen élet lesz az osztályrészük. Jézus határozottan szólt arról, hogy az őt követőknek ellenséges közegben kell munkálkodniuk, de nem egyedül magukra hagyatva és erőtlenül. A tanítványok előtt egészen életszerűen ott volt Jézusnak mindennapi küzdelme az ellenséges megnyilvánulásokkal. Mindazzal, ami végső soron a sötétség erőinek próbálkozásait jelentette, hogy meggátolják az Isten szeretetének teljes kiáramlását. Isten szeretete azonban feltartóztathatatlanul árad ebben a világban, és akik ennek az áramlatnak a részesei, nyugodtan rábízhatják magukat arra, hogy a Krisztus ügy nem emberi időpontok szerint meghatározottan, de alkalomról-alkalomra és az örökkévalóságban diadalra jut. Így bízhatjuk rá magunkat mi is! Még ebben a veszélyektől nem mentes időszakban is: a testi betegség és a lelki tehercipelés, kétségek és anyagi bizonytalanságok közepette is.

A Krisztus halála és feltámadása utáni kor nemzedéknek tagjai a Lélek által érintve érthették meg, hogy a Krisztus ügyéért való fáradozás mennyire fontos, annak ellenére, hogy kiáltó nehézségeket, az egész egzisztenciát érintő válságokat is számításba kellett venniük. Sokszoros szorításban éltek az első gyülekezetek tagjai, és a különböző szintű üldöztetés célpontja minden esetben a gyülekezetet vezető személy volt. A megfutamodás, a puszta lét mentése, az emberi érdekek érvényesítése könnyebbnek tűnt volna. Bizonyára csak a hitben legszilárdabbak tudtak megmaradni az emberileg sokszor kétségbeejtő körülmények között keresztyénnek vagy egy krisztusi közösség vezetőjének. A zsidók gyűlölete, a rómaiak ellenszenve, a pogányok kételkedése sem tudta azonban meghátrálásra bírni azokat, akik a hit nemes harcát vállalták. Mindenesetre nekik is szükségük volt arra, hogy emberi szavakon keresztül mennyei biztatást kapjanak. Pál apostol kitűnő teológus, misszionárius, igehirdető, lelkigondozó és pedagógus is volt. Előttünk lehet levele szavai által az a remek pedagógiai érzékű tanító Pál, aki gyengéd szeretettel avatja be és indítja el ifjú munkatársát egy elrettentő világba, hogy a krisztusi szeretet módszerével végezze a rábízott munkát.

Sokszor a keresztyénségtől és a keresztyénektől nem azt kérik számon, hogy milyen teológiai, dogmatikai struktúrákban gondolkoznak, hanem azt, hogy hogyan élnek, miként szólnak. Isten mai elhívottainak, bár egészen más összefüggésben, mint Pálnak vagy Timóteusnak, de meg kell harcolniuk a hit nemes harcát. Ha harcról beszélünk, akkor erőszakra, fegyverre, hadicselre gondolunk. A hit harca azonban egészen másfajta módszereket követel. Pál Timóteusnak és nekünk a hitben való harc módszertanát írja le. Kegyességről, hitről, szeretetről, igazságra való törekvésről, állhatatosságról és szelíd, az Isten parancsainak szeplőtelen és feddhetetlen megtartásáról. Első hallásra borzasztóan nehéznek tűnik így élni egy erőszakos és türelmetlen világban. Egy olyan helyzetben, amikor óriási teret nyit magának a hit helyett a hiszékenység, a megbocsátás helyett a bosszú, az irgalom helyett az irgalmatlanság, a szeretet helyett a mindennapi fájó szeretetlenség, az elmagányosodás.

Timóteus minden bátortalanságát Pál azzal oszlatja el, hogy elmondja neki, ha ragaszkodik Krisztus törvényéhez, akkor ez bátorságot jelent a korabeli gyötrő kihívások közepette és feljogosít arra a reménységre, amelynek beteljesüléseként végül is eljön az Úr hatalommal és dicsőséggel, és mindenki számára nyilvánvalóvá válik, megkérdőjelezhetetlen győzelme és dicsősége.

A mi keresztyéni életünk jel ebben a világban. Nem önmagunktól vagyunk jelek, hogy mi szépen és okosan tudunk intézni mindent, imponáló bölcsességgel rendelkezünk, a problémahalmaz megoldását illetően. Önmagunkban távolról sem vagyunk erősek és bölcsek, okosak és szépek. Önmagunkra tekintve látjuk mindennapos hibáinkat, viseljük nyomorúságaink nyomasztó terheit, fájdalmasan elviseljük, hogy a bűn nem áll meg küszöbeinknél.

Jellé azáltal válunk, hogy minden méltatlanságunk ellenére Isten arra méltat, hogy eszközei legyünk ebben a világban. Isten megszólít, elhív, megtisztít a mai korban is. Szinte érthetetlen, de az ő szeretete olyan figyelmes szeretet, mely bennünket is mindennap utolér. Használni akar minket az Úr, hogy egyenként és közösségeinkben jelei legyünk annak, hogy senki és semmi az ő szeretetétől el nem vonhatja a benne hívőket. Egyéni és közös harcainkban ma is ezzel a hittel és ezzel az erővel reménykedhetünk a győzelemben. Ennek teljesülésében pedig teljesüljenek köztünk is Reményik Sándor sokat idézett, ám sokat is eláruló és mindig mást kiemelő vágyódásai, hogy így lehessünk mi is a világban Isten jeleivé:

„Akarom: fontos ne legyek magamnak.

A végtelen falban legyek egy tégla,
Lépcső, min felhalad valaki más,

Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
…Legyek a vén föld fekete szívéből
Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
Legyek a drót, min üzenet megy végig
És cseréljenek ki, ha elszakadtam.
Sok lélek alatt legyek a tutaj,
Egyszerű, durván összerótt ladik,
Mit tengerbe visznek mély folyók.

Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,
Míg le nem teszi a művész a vonót.”
(Akarom) Ámen.

Utóima

Úri ima

Áldás: Végezetül eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró ama napon, de nemcsak nekem, hanem mindazoknak, akik vágyva várják az ő megjelenését. (2Tim 4,8) Ámen.

 

ÁLDÁS, BÉKESSÉG!

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .