Prédikáció – Az Úr előtti sírás

Köszöntés: „Szememet a hegyekre emelem: honnan jön a segítségem? Segítségem az Úrtól van, aki az eget és a földet teremtette.” (Zsolt 121,1-2.) Ámen.

Textus: Ézsaiás 38,1-8. és 16-20.
„Azokban a napokban halálos betegségbe esett Ezékiás, és eljött hozzá Ézsaiás, Ámóc fia, a próféta, és azt mondta neki: Ezt mondja az ÚR: „Rendezd el házad ügyeit, mert meghalsz, nem gyógyulsz meg!” Erre Ezékiás arccal a falnak fordult, és könyörgött az ÚRhoz. Ezt mondta: Ó, URam, emlékezzél meg arról, hogy én előtted jártam igazságban és teljes szívvel, és azt tettem, ami kedves neked! És keservesen sírt Ezékiás.
Ekkor így szólt az ÚR Ézsaiáshoz: Menj el, és mondd ezt Ezékiásnak: „Így szól az ÚR, Dávidnak, atyádnak Istene: Meghallgattam imádságodat, láttam könnyeidet. Íme, még tizenöt esztendővel megtoldom életedet. Megszabadítalak téged és e várost az asszíriai király kezéből, megoltamazom ezt a várost! Ez lesz a jel számodra az ÚRtól, hogy teljesíti az ÚR, amit mondott: Íme, tíz fokkal visszatérítem az árnyékot Aház napóráján azokon a fokokon, amelyeken a nap már áthaladt.” És visszatért az árnyék tíz fokkal azokon a fokokon, amelyeken már áthaladt.
Uram! Azáltal él minden, és csak abban van lelkem élete, hogy te meggyógyítasz és éltetsz engem! Íme, áldásul volt nekem a nagy keserűség, és te szereteteddel kivontad lelkemet a pusztulás verméből, és hátad mögé vetetted minden bűnömet! Mert nem a Seolban magasztalnak téged, és nem a halottak dicsőítenek, nem a sírverembe szállók reménykednek hűségedben! Aki él, csak aki él, az dicsőít téged, mint ma én! Az apák hirdetik fiaiknak hűségedet. Megszabadított engem az ÚR, ezért énekeljünk lantpengetéssel éltünk minden napján az ÚR házában!”

Keresztyén Gyülekezet! Szeretett Testvéreim Jézus Krisztusban!
Mai alapigénk a problémák közt vergődő, megoldást kereső ember példáját hozza elénk, aki minderre Istennél keresve a választ megkapja az Ő szabadítását. Megélt nehézségei, sőt a betegségében a halál közelsége miatti könnyeit nem az emberek előtt, hanem az Úr előtt hagyja kifolyni, ez által találva megtisztulásra. Ezen érzései közt pedig akár belőle is előtörhetett volna, mit Kölcsey így foglal versbe: „Ó sírni, sírni, sírni, / Mint nem sírt senki még / Az elsüllyedt boldogság után, / Mint nem sírt senki még / Legfelső pontján fájdalmának, / Ki tud? Ki tud? // Ah, fájdalom – / Lángoló, mint az enyém, csapongó, s mély, / Nincsen több, nincs sehol!” (Elfojtódás).
Példaértékű lehet számunkra Ezékiás király itteni magatartása. Miért is mondom ezt? Ha már csak az imént elhangzott körülményeibe bele gondolunk, nem találhatjuk manapság sokan ilyenekben magunkat ettől a vírusos betegségtől sújtott helyzetben? Ki egészségét veszélyeztetve, ki a gazdasági következmények közt megélhetési gondok közé kerülve, ki pedig a bezártság és ez által az
elmagányosodás terhének nyomása alatt szenved és így vergődik problémák közt. Milyen megoldást mutat itt erre Ezékiás király esete?
A próféta előző híradásaiból kiderül, hogy az ellenség támadja az országot, most pedig halálos betegségéről kapunk hírt. Tehát nem volt könnyű neki sem, az ország sorsa felől is aggódhatott, azt is meg kellett oldani, és közben gyötörte őt a betegség, ami úgy tűnt, legyőzhetetlen. Úgy látszott, Ezékiás alul marad ebben a küzdelemben. Ráadásul, még a próféta is olyan üzenettel érkezett, ami arról szólt, hogy meg fog halni. El is jön hozzá Ézsaiás és azt mondja, végrendelkezz, mert nemsokára meg fogsz halni. Ekkor a király életében egy új szakasz kezdődik, amiből sok mindent érdemes megtanulnunk… Először is vegyük észre, hogyan is élte meg a király a bajt az életében: az Úrra várakozva. Emberek, akik nem látják még, hogy tulajdonképpen a lényükben vannak fenyegetve, mint a beteg király is, éspedig nem is elsősorban mások által – persze, ilyen is van – hanem a saját romlásuk, erőtlenségük és a saját hiányosságaik, igen, mondjuk ki, a saját bűneik által, azok nem látják még be, hogy nem kevesebbről van szó, mint hogy megmaradok-e vajon egyáltalán az élet számára, megmaradok-e Isten közelében vagy sem, amikor majd elmegyek innen, ott baj van. Ahol még nem ismerik be, hogy megváltásra van szükség, ott az ember a lényében van fenyegetve. A lelkileg alvó ember észre sem veszi, milyen állapotban van. Aki beteg, aki elmúlás előtt áll, aki rádöbben a bűn súlyára, akin már csak a csoda segíthet, az már teljesen másképp éli meg a dolgokat. Itt azt láttuk, hogy Ezékiás királyt ez alázkodtatta oda az Úrhoz: “Erre Ezékiás arccal a falnak fordult, és könyörgött az Úrhoz… És keservesen sírt Ezékiás.” Ezékiás keresni kezdte Istent, a betegségében is Hozzá fordult. Rádöbbent, így is keresheti. Igen, az Urat minden élethelyzetben felkereshetjük, sőt, Ő azt is akarja. A betegágyon is megszólíthatjuk Őt, mert ott van. Nincs messze senkitől, aki őszintén és igazán hívja Őt. A király őszintén, könnyek között hívja, még élni akar, még nem kész a távozásra… Erről jut eszembe a napokban a világhálón keringő rövid film a dunaszerdahelyi kórházból, amiben az egyik ottani orvos mutatja be kendőzetlenül a mostani covidos helyzetet, a kínokkal, a fájdalmakkal együtt és mindazt a szenvedést, amit ez a betegség okoz, okozhat. Ennek a fél órás filmnek a címe – “Nem akarnék meghani még” – is mutatja a betegségben szenvedők érzéseit: sokan nincsenek felkészülve a halálra… Ezékiás az Úr előtt eljut a keserves könnyekig. Nincs ezen semi szégyellnivaló! Annak kellene inkább szégyellnie magát, aki még nem jutott el a keserves könnyekig. Aki még vállrándítással elintézi azt, hogy ebben vagy abban nem volt igaz ember, hogy az önzés útján járt, hogy semmibe vette a szeretet parancsolatát, hogy kihasználta az embertársát. Nagy és fontos pillanat az, amikor valaki eljut odáig, hogy már tud sírni a bűnei felett. Róluk szól az ószövetségi ige, hogy a könnyek által jobbá lesz a szív (Préd 7), és róluk beszél Jézus is, amikor azt mondja, hogy boldogok a sírók, mert ők megvigasztaltatnak (Mt 5,4). Az ilyen – Úr előtti – eszméltető és tisztulást hozó könnyekről nekünk ugye már eszünkbe juthatnak az újszövetségi történések is, így Péter keserves sírása (Mk 14,72). Ez volt a Jézust háromszor megtagadó tanítvány reakciója is, mikor a kakas szava eszméltette bűnére: a keserves sírás. Ezékiás azonban nem csak sír, hanem imádkozik is. Saját magáért imádkozik, és ebben sincs semmi kivetendő, sőt nagyon is fontos része ez annak, ami itt történik. Amikor a magunk ügyét Isten elé visszük, amikor a lelkünk dolgait ővele magával beszéljük meg, éppen ezekben a pillanatokban épülünk a legtöbbet. Milyen más lenne a világ, ha az emberek nem csak egymás erkölcseit tárgyalnák, amikor egymással beszélgetnek, általában mások háta mögött ráadásul, hanem ki-ki maga állna oda Isten elé, hogy vele beszélje meg az élete dolgait. Azt, hogy ő kicsoda, mire képes és mit rontott el, miből lenne jó kinőnie, mit tesz számára lehetővé Isten Szentlelke a továbbiakban, mihez kap bizonyosságot és erőt. Mert az igazi imádság ez, vagyis mindenképpen több annál, mint hogy felsoroljuk a kívánságainkat. Bár teljességében most itt nem került felolvasásra, de érdemes otthon elővenni és elolvasni Ezékiás itt elmondott teljes imádságát. Azt mindenképpen tanuljuk meg belőle, hogy milyen végtelenül őszinte szavak ezek. Mert Isten előtt nem lehet senki őszintétlen: ott azok vagyunk, akik tényleg vagyunk. Egy halálosan beteg mi mást mondhat, mint hogy összehajtják az életemet, mint a takács a vásznat. Sipogok, mint a fecske és nyögök, mint a galamb, össze vannak törve csontjaim, mondja Ezékiás. Ugye, ismerős érzések ezek, és nem csak akkor, amikor gyógyíthatatlan beteg a szervezetünk? Néha nagyon nyomorultul tudjuk érezni magunkat, a saját tetteink miatt is, csak hát mivel nem szokás róla beszélni, általában mások bánják, főleg a nekünk kiszolgáltatott emberek: házastárs, gyermek, barát, ügyfél a hivatalban, sorban álló társ a pult előtt és a többiek. Nagyon sok a frusztrált ember, aki nem találja önmagát – talán sokaknál, sok családban ez a mostani bezártság is felszínre hozta már a sok türelmetlenséget, a sértettséget, a hiúságot és a többit. Hát ezért érdemes önmagunkká lenni Isten előtt, hogy ne kelljen annyi mindenért egymást hibáztatnunk a mindennapokban a rendezetlen lelkünk önigazolásaként. Ez az imádkozó király kegyelmet kapott, pedig a dolog teljességgel lehetetlennek tűnt. Még az árnyék is visszatért az Akház napóráján tíz fokkal, jelezve, hogy ahol Isten működhet, ott semmi sem lehetetlen. Így érkezünk el a legszebb sorokhoz: a gyógyító isteni kegyelem ígéretére válaszul azt halljuk a királytól: Íme, áldásul volt nékem a nagy keserűség! Mert a rosszból is jó jöhet ki, ahol megépülő emberi életek vannak. Ezékiás királynál testi megépülésről volt szó, de ugyan ilyen fontos és ugyan ilyen megrázóan szép az is, amikor egy emberi lélek gyógyul meg. Amikor megtisztul valaki az önigazolásból, a mások hibáztatásából, amikor elkezdi tenni a tőle telhetőt, imádságban először, aztán szelídségben, szeretetben, megbocsátásban. Amikor a saját maga felé fordulásból és képzelgésből segítő szeretet lesz valakinél, mások terhének hordozása. Amikor az Istentől megítélt bűneit tényleg elhagyja valaki és jó lelkiismerettel szolgálja Istent attól kezdve. Mennyi, de mennyi új élet beszél ezekről, hogy mind ez valóság és tényleg lehetséges. Gyönyörű vallomás hangzik itt Ezékiástól: „Uram, az éltet, hogy te majd megerősítesz és meggyógyítasz engem” (16)! Mindjárt hozzáfűzi: „Bizony javamra vált a nagy keserűség” (17). Vagyis a királynak szüksége volt erre a betegsége, mert az Úr általa formálta. Azzal, hogy Hozzá fordult és Tőle várta a gyógyulást, hitte, hogy az Úr képes meggyógyítani, az orvosok véleménye ellenére is, erősödött a hite. Ebben a tusakodásban átélte bűnei bocsánatát is. Az Úr a háta mögé vetette minden vétkét. Jézus érdeméért velünk is megteszi ezt, ne késlekedjünk tehát! Mutatja nekünk ez a történet azt is, hogy minden nyomorúságot, próbát javunkra akar az Úr fordítani. Azt akarja, hogy lelkünkben megerősödve kerüljünk ki és lépjünk előre. Cseri Kálmán egyik áhítatában a tékozló fiúval kapcsolatosan idézi Ezékiás ezen vallomását, mikor ezt írja: „Isten még a szenvedést is felhasználja arra, hogy eszméltessen, magához visszahívjon, helyreállítsa velünk kötött és általunk megszegett szövetségét, amiben újra életlehetőséget kapunk. Aki enged ennek a hívásnak, az attól kezdve egészen másként hordozza a bajokat, vagy meg is szabadul némelyiktől… Boldog ember az, akit szenvedései önvizsgálatra indítanak és Istenhez fordítanak.” (A kegyelem harmatja, 31.o.) Ez a mai Ige e mostani böjti időszakban tanítson tehát meg bennünket, hogy lépjünk ki a kárhozatból Isten felé, mint Ezékiás király is tette. Eközben nem baj a sírás, nagyon is helyén van az, ha a romlásról, a bajokról, a betegségről és a bűneinkről van szó. Bizony, nagyon siralmas tud lenni némelykor az emberélet! Hogy el tudjuk vesztegetni, hogy be tudjuk piszkolni, igen, ezen lehet sírni, nagyon is! De a sírás és a könnyek mellett legyen ott a valódi imádság is. Az igazi, Istennel való találkozás felépít majd bennünk olyasmit is, amit mi egyedül soha nem tudnánk felépíteni magunkban: szeretetet, megbocsátást, kiengesztelődést, megtisztulást és főleg – Istent dicsőítő örömöt. Mert ez az emberélet igazi értelme: dicsőíteni Istent. Ebben segítsen meg bennünket mindenkor kegyelmesen szerető Urunk! Ámen.

Áldás: „Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg téged. Világosítsa meg az arcát rajtad az Úr, és legyen kegyelmes hozzád. Fordítsa feléd arcát az Úr, és adjon néked békességet.” (4Móz 6,24-26) Ámen.

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .